A kínai karakterek beépítése az 5. század körül sarkalatos pillanatot jelentett a japán írásbeli kommunikációban. Ezek a kanji néven ismert karakterek megváltoztatták az ötletek kifejezését és rögzítését. A kezdetben fonetikus hangzásukhoz igazított kandzsi lehetővé tette a jelentések és fogalmak mélyebb árnyaltságát. Idővel ez az integráció egy kifinomultabb írásrendszerhez vezetett két natív szótag – a hiragana és a katakana – mellett, fokozva a kifejezőkészséget a beszélt és az írott formában egyaránt. A kandzsi és a hiragana rugalmasságával az anyanyelvi szavak és a nyelvtani szerkezetek tekintetében a japán dinamikus nyelvvé fejlődött, amely képes összetett érzelmek és ötletek hatékony közvetítésére.
- Fonetikai változások idővel
- A japán nyelv fonetikai változásai annak dinamikus fejlődését tükrözik. A hangok az évszázadok során változtak, befolyásolva a kiejtést és a tisztaságot. Például a régi japánról a modern japánra való történelmi eltolódások jelentős változásokat vontak maguk után a magánhangzók hangjaiban és a mássalhangzó-csoportokban.
- A korai szakaszban az ójapán nyelvben számos hangvariáció szerepelt, amelyeket a régiók közötti dialektusok befolyásoltak. Idővel ezek a megkülönböztetések szabványosodni kezdtek, különösen az Edo-korszakban (1603-1868). Ebben a fonetikai egyesülésben jelentős szerepet játszott Tokió kulturális központtá való fejlődése.
- A magánhangzók is egyszerűsödtek. Az ókori diftongusok egyszerűbb formákká fejlődtek; például az /ai/ /e/ lett. Ez a változás megkönnyítette a hangszórók artikulációját, miközben javította a kommunikációs hatékonyságot.
- A mássalhangzók is módosultak. Egyes zöngés mássalhangzók bizonyos kontextusokban elvesztették hangjukat. A /ɡ/ hang gyakran átalakul /k/-vé, különösen szótagvégeknél vagy zöngétlen hangok előtt. Az ilyen eltolódások hozzájárultak az idő múlásával tisztább beszédmintákhoz.
